Sztilszkei földvár: a fehér horvátok öröksége

A Sztilszkei földvár Ukrajna azon történelmi emlékhelyei közé tartozik, ahol a múlt nem magas várfalakkal, felújított tornyokkal vagy a díszes kapu mellett működő múzeumi pénztárral fogadja a látogatót. Az egykori város már régen eltűnt, nyomai pedig szinte feloldódtak a Lviv megyei dombok, erdők és sziklák között. Sztilszke felfedezéséhez egy kicsit a képzeletünkre is szükség van: érdemes alaposabban szemügyre venni a földsáncokat, végigsétálni a régi úton, betekinteni a barlangkomplexumba — és csak ezután kezd el maga a táj mesélni a történetéről.

Éppen Sztilszke hatalmas kiterjedése adott alapot számos hangzatos állításnak. A helyet Fehér Horvátország fővárosának, a korabeli Európa egyik legnagyobb városának nevezik, több tízezer lakosról, föld alatti járatokról és pogány templomokról is beszélnek. E történetek egy része régészeti leleteken és tudományos feltételezéseken alapul, más részük azonban idővel turisztikai legendákkal fonódott össze. És éppen itt kezdődik a legérdekesebb rész: elkülöníteni azt, amit a kutatóknak valóban sikerült megállapítaniuk, azoktól a szép történetektől, amelyek az évek során szinte magának az emlékhelynek a részévé váltak.

A galíciai Sztilszkei középkori földvár nem csupán egyetlen pont a térképen. A történelmi és kulturális rezervátum Sztilszke, Dubrova és Iliv környékén található régészeti emlékek egész együttesét foglalja magában: erődítések maradványait, településnyomokat, szikla- és barlangkomplexumokat, egy erődített szentélyt, valamint a híres Dirjavec-követ. Ezért a környék felfedezése inkább egy kisebb történelmi expedícióra hasonlít, mint egyetlen műemlék hagyományos megtekintésére.

Ezt érdemes már az utazás előtt tudni. Ha valaki azzal a várakozással érkezik ide, hogy valami olyasmit fog látni, mint a Hotini erőd, első pillanatban akár meg is lepődhet: „És hol van az a hatalmas város?” Valójában szó szerint a lábunk alatt és körülöttünk található — a domborzatban, a földsáncokban, a sziklákban és az emberi tevékenység több mint ezeréves nyomaiban. Éppen ezért egy vezetett túra, vagy legalább a hely történetének előzetes megismerése sokszorosan érdekesebbé teszi Sztilszke felfedezését.

Ebben a cikkben megpróbáljuk tisztázni, mit tudunk valójában a Sztilszkei földvárról, kik voltak a fehér horvátok, valóban itt lehetett-e a fővárosuk, mi maradt fenn az egykori városból napjainkig, valamint milyen barlangokat és sziklakomplexumokat lehet ma megtekinteni. És ami a legfontosabb: hogyan érdemes ide érkezni ahhoz, hogy ne csupán egy erdőt és néhány dombot lássunk, hanem mögöttük felismerjük azt a várost is, amely több mint ezer évvel ezelőtt a térség egyik jelentős központja volt.

Ahhoz, hogy megértsük a Sztilszkei földvár történetét, érdemes egy időre megfeledkezni a mai Sztilszke faluról, és egy teljesen más tájat elképzelni. Több mint ezer évvel ezelőtt a völgyek fölé magasodó dombokon egy kiterjedt, megerősített településrendszer létezett földsáncokkal, árkokkal, lakó- és gazdasági épületekkel, utakkal, valamint a környező kisebb településekkel. Ma ennek a képnek a nagy része a föld, az erdő és a növényzet alatt rejtőzik, a régészeti kutatások azonban fokozatosan lehetővé tették főbb körvonalainak rekonstruálását.

A sokéves kutatások eredményei alapján a középkori Sztilszke körülbelül a 8. századtól a 11. század elejéig létezett, legnagyobb fejlődését pedig a 9–10. században, valamint a 11. század elején érte el. Ez volt az az időszak, amikor Közép- és Kelet-Európában nagyobb politikai szövetségek alakultak ki, átrendeződtek a kereskedelmi útvonalak, és fokozatosan létrejöttek azok a központok, amelyekből később középkori városok fejlődtek ki.

Milyen volt az ősi város Sztilszkében

A régészek megállapították, hogy a földvár megerősített területe körülbelül 250 hektárt foglalt el. A kora középkor viszonyai között ez valóban jelentős kiterjedésnek számított, ám még fontosabb maga a település szerkezete. Nem egyetlen várból vagy erődből állt, hanem több, egymással szorosan összekapcsolódó részből.

A központban helyezkedett el a belső erődített rész — a földvár legjobban védett területe, amelyet feltételesen egy belső erődhöz lehet hasonlítani. Körülötte megerősített előváros húzódott, azon túl pedig számos nyílt település feküdt. Az egész rendszer alkalmazkodott a természetes domborzathoz: a dombok, meredek lejtők és szakadékok kiegészítették a földből emelt védelmi létesítményeket.

A terepen még ma is felismerhetők a nagy kiterjedésű földsáncok és árkok maradványai. A laikus szem számára ezek néha egyszerűen hosszúkás domboknak tűnnek az erdőben, pedig éppen ezek a felszíni egyenetlenségek őrzik annak a védelmi rendszernek a nyomait, amely több mint ezer évvel ezelőtt kijelölte a megerősített központ határait.

A régészeti kutatások lakó- és gazdasági épületek maradványait, kerámiatöredékeket, vastárgyakat és a mindennapi élet más emlékeit is feltárták. A környező területeken települések, halomsíros temetők, termelési területek és különböző történelmi korszakokból származó lelőhelyek is ismertek. A kutatók ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a hatalmas régészeti komplexumnak eddig csak kis részét sikerült tudományosan feltárni.

Kik voltak a fehér horvátok, és milyen kapcsolatban álltak Sztilszkével?

Sztilszke különleges jelentőségét tovább növeli lehetséges kapcsolata a fehér, vagyis kárpáti horvátokkal — egy kora középkori szláv népességgel, amelyet az írott források a Kárpátoktól északra fekvő nagy kiterjedésű területekhez kötnek. A horvátokat több középkori írott forrás is említi, ám letelepedési területük pontos határai, politikai szervezetük, sőt még maga a „Fehér Horvátország” fogalmának jelentése is tudományos vita tárgya. Ezért túlságosan merész lenne egy egységes „fehér horvát állam” pontos határait berajzolni egy mai térképre.

Ugyanakkor a Felső-Dnyeszter-vidék 8–10. századi régészeti emlékeit számos kutató a keleti, vagyis kárpáti horvátokhoz köti, akiket az írott forrásokból is ismerünk. Ebben az összefüggésben Sztilszkét a térség egyik legnagyobb kora középkori központjaként tartják számon.

Innen ered Sztilszke népszerű meghatározása mint „a fehér horvátok városa”. Ennek van tudományos alapja, de természetesen nem azt jelenti, hogy a régészek találtak volna egy „Üdvözöljük Fehér Horvátország fővárosában” feliratú táblát. Egy régészeti népesség etnikai hovatartozását ennél jóval összetettebb módon kell rekonstruálni — a régészeti leletek, az írott források, a kronológia, a földrajzi adatok és más lelőhelyekkel való összehasonlítás együttes vizsgálatával.

Hogyan fedezték fel a régészek a Sztilszkei földvárat?

A Sztilszke környékén található szokatlan földsáncokról és régészeti emlékekről a helyiek már régóta tudtak. Már a 20. század első felében is felmerült a kutatók körében annak lehetősége, hogy ezen a területen egy jelentős középkori központ létezhetett. Volodimir Maciek történész 1937-ben olyan tanulmányt publikált, amelyben egy megerősített város létezését feltételezte Sztilszke környékén.

Az 1960–1970-es években a területet aktívan kutatta Vaszil Deres helytörténész. Régészeti leleteket gyűjtött, lejegyezte a helyi mondákat és a földrajzi helyneveket, 1969–1970-ben pedig elkészítette a földvár első, szemrevételezésen alapuló felmérési tervét. Éppen ez a munka segített abban, hogy a lelőhely komolyabb régészeti figyelmet kapjon.

A rendszeres terepi kutatások 1981-ben kezdődtek Oreszt Korcsinszkij régész vezetésével. Kezdetben a lelőhely pontos keltezése még tisztázásra szorult, ám minden újabb kutatási idény egyre világosabbá tette, hogy nem csupán egy elszigetelt erődítményről, hanem egy nagyszabású kora középkori komplexumról van szó.

1987-től a munkát az állandó Felső-Dnyeszter-vidéki Régészeti Expedíció folytatta. A kutatásokban Oreszt Korcsinszkij, Mihajlo Filipcsuk, Volodimir Sisak és más régészek is részt vettek. Nemcsak magát a földvárat vizsgálták, hanem annak környezetét is, települések, temetők, termelési központok és más olyan objektumok után kutatva, amelyek egy közös történelmi környezet részét képezhették.

A régészeti feltárásoktól a történelmi-kulturális rezervátumig

A 2000-es évek elején a rendszeres régészeti kutatások intenzitása a finanszírozás hiánya miatt csökkent. Maga a lelőhely azonban ekkorra már állami elismerésben részesült: 2001-ben a Sztilszkei földvár országos jelentőségű régészeti műemlék státuszt kapott.

A következő fontos szakasz 2015-ben kezdődött, amikor létrehozták a „Sztilszkei földvár” történelmi-kulturális rezervátumot. Feladata nemcsak a műemlék megőrzése lett, hanem a kutatások újraindítása, a régészeti objektumok dokumentálása, a történelmi örökség népszerűsítése, valamint a terület fokozatos átalakítása egy, a látogatók számára is jól értelmezhető történelmi és turisztikai térré.

A kutatások napjainkban is folytatódnak. A régészek GPS-alapú térképezést, terepbejárásokat és roncsolásmentes módszereket alkalmaznak, pontosítják az egykori lelőhelyek határait, és újabb objektumokat fedeznek fel. Ez fontos részlet: Sztilszke története még korántsem tekinthető véglegesen megírtnak. A válaszok egy része szó szerint még mindig a föld alatt rejtőzik.

Éppen ezért olyan izgalmas Sztilszke. Már elegendő ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy egy nagyszabású kora középkori központról beszéljünk, amely erős védelmi rendszerrel és kiterjedt környező településhálózattal rendelkezett. Ugyanakkor számos kérdés továbbra is nyitott: milyen politikai státusszal bírt, valójában hányan éltek itt, milyen messzire terjedt a város befolyása, és nevezhető-e Fehér Horvátország fővárosának.

Éppen ezt az utóbbi állítást érdemes külön is megvizsgálni — mert a régészeti tény, a tudományos hipotézis és a szép turisztikai legenda között olykor rendkívül vékony a határ.

A Sztilszkei földvár körül az elmúlt évtizedekben szinte önálló történeti hagyományréteg alakult ki. Turisztikai anyagokban Fehér Horvátország fővárosaként, a kora középkori Európa egyik legnagyobb városaként emlegetik, több tízezer lakosról, föld alatti labirintusokról, pogány templomokról, sőt összetett vízépítési létesítményekről is szó esik. E kijelentések egy részének valóban van régészeti alapja, ám korántsem mindegyik bizonyítható ugyanolyan meggyőzően.

Ez azonban egyáltalán nem teszi kevésbé érdekessé Sztilszkét. Éppen ellenkezőleg — a hely még izgalmasabbá válik, ha megértjük, hol ér véget a bizonyított régészeti tény, és hol kezdődik a tudományos hipotézis vagy a helyi hagyomány.

Valóban Sztilszke volt Fehér Horvátország fővárosa?

Napjainkban talán éppen ez az állítás kapcsolódik leggyakrabban a Sztilszkei földvár nevéhez. Turisztikai reklámokban, a rezervátum anyagaiban, a helyi hatóságok kiadványaiban és számos útikönyvben is találkozhatunk vele. A lelőhely egyik legfontosabb kutatója, Oreszt Korcsinszkij régész szintén a kárpáti horvátok politikai központjaként értelmezte Sztilszkét, és összefüggésbe hozta Nagy-, illetve Fehér Horvátországgal.

Ennek a hipotézisnek valóban vannak komoly alapjai. Egy korához képest hatalmas, mintegy 250 hektáros megerősített központtal állunk szemben, amely belső erődített résszel, fejlett sánc- és árokrendszerrel, elővárossal, kézműves létesítményekkel és a környéken nagyszámú településsel rendelkezett. Egy ilyen lépték aligha felelt meg egy egyszerű, kis falunak.

Emellett a kora középkori írott források a Kárpátoktól északra élő horvátokat is említenek, a Felső-Dnyeszter-vidék régészeti emlékeit pedig olyan népességgel hozzák összefüggésbe, amelyet a kutatók gyakran a kárpáti, illetve fehér horvátokkal azonosítanak. Van azonban egy alapvető probléma: nem ismert olyan kora középkori írott forrás, amely közvetlenül Sztilszkét nevezné Fehér Horvátország fővárosának. A horvátokra vonatkozó írásos említéseket és a régészeti adatokat egymással kell összevetni, magának a földvárnak a politikai státuszát pedig rekonstruálni kell.

Ezért tudományos szempontból óvatosabb úgy fogalmazni, hogy Sztilszke a kárpáti horvátok egyik legnagyobb politikai, közigazgatási és gazdasági központja lehetett, míg a fővárosi státusz továbbra is hipotézis marad. Érdekes módon még a rezervátum hivatalos honlapja is lényegében mindkét megközelítést megőrzi. A népszerűsítő anyagok Sztilszkét „a fehér horvátok ősi fővárosának” nevezik, míg a lelőhely részletes leírásában a fővárosként említett város már régi helyi hagyományként jelenik meg.

Honnan származik a 40–45 ezer lakosra vonatkozó adat?

Egy másik, gyakran idézett és nem kevésbé lenyűgöző adat Sztilszkével kapcsolatban az, hogy fénykorában akár 40–45 ezer lakosa is lehetett. Ezzel a becsléssel még Lviv megye hivatalos turisztikai forrásaiban is találkozhatunk. Ezt azonban semmiképpen sem szabad valamiféle középkori népszámlálás eredményeként értelmezni. A régészek nem tudják egyszerűen megszámolni egy 9–10. századi város lakóit. Az ilyen adatokat rekonstrukciók alapján becsülik meg: figyelembe veszik a település területét, a feltételezett beépítési sűrűséget, a lakóépületek számát, a terület szerkezetét és más közvetett mutatókat.

Sztilszke esetében ez különösen nehéz feladat, mivel a hatalmas területnek régészetileg mindeddig csak kis részét tárták fel. Ráadásul a védelmi rendszeren belül sem feltétlenül volt minden hektár egyszerre sűrűn beépítve és folyamatosan lakott. Ezért a 40–45 ezres számot helyesebb a maximálisan lehetséges népesség egyik becsléseként kezelni, nem pedig pontosan igazolt tényként. Biztonságosabb úgy fogalmazni, hogy Sztilszke a maga korában nagy és valószínűleg sűrűn lakott központ volt, lakóinak pontos számát azonban ma már nem lehet meghatározni.

Valóban Sztilszke volt Európa legnagyobb városa?

Még látványosabban hangzik az a népszerű állítás, miszerint Sztilszke „Európa legnagyobb városa volt a 8–10. században”. Ezt a megfogalmazást többek között Oreszt Korcsinszkij is használta, a lelőhely rendkívüli méreteit hangsúlyozva. Sztilszke kiterjedése valóban lenyűgöző: mintegy 250 hektárnyi megerősített terület és hozzávetőleg 10 kilométernyi védelmi vonal. E mutatók alapján a térség egyik legnagyobb ismert, ilyen típusú kora középkori régészeti lelőhelyéről beszélhetünk.

Az ősi városok pusztán terület alapján történő összehasonlítása azonban félrevezető lehet. A régészeti erődített települések határai, a ténylegesen lakott területek nagysága, a beépítés sűrűsége, sőt maga a „város” fogalma is jelentősen eltért Európa különböző részein. Ezért a „Európa legnagyobb városa” megfogalmazást inkább szemléletes, népszerűsítő jelzőként érdemes értelmezni, nem pedig általánosan elfogadott tudományos címként.

Ugyanakkor teljesen indokolt Sztilszkét a mai Ukrajna területén ismert egyik legnagyobb kora középkori megerősített központként említeni. A lelőhely jelentőségét és méreteit pedig az sem csökkenti, ha nem próbáljuk európai rekordokkal összevetni.

Föld alatti város Sztilszke alatt: valóság vagy legenda?

A helyi hagyományok talán legromantikusabb része a Sztilszkei földvár alatt rejtőző föld alatti városról szól. A különböző változatok szerint a fennsík alatt hosszú alagutakból, rejtekhelyekből, kultikus helyiségekből és föld alatti átjárókból álló rendszer húzódhat.

A környéken valóban léteznek barlang- és sziklaobjektumok — ezek nem kitalációk. Sztilszkében, Dubrovában, Ilivben és Mikolajiv közelében is ismertek ilyen helyek, amelyek egy részén egyértelműen megfigyelhetők az emberi beavatkozás nyomai. Olyan geofizikai vizsgálatokról is beszámoltak, amelyek során a föld alatt üregeket vagy olyan szerkezeteket észleltek, amelyek akár emberi eredetűek is lehettek.

Ettől azonban még nagyon messze vagyunk egy teljes értékű „föld alatti várostól”. Ma nem ismert olyan régészetileg feltárt, kiterjedt utcákból, helyiségekből és alagutakból álló rendszer, amely az egész földvár alatt húzódna. Maga a lelőhely hivatalos leírása is elsősorban a helyi legendák és mondák körébe sorolja az ősi föld alatti járatokról szóló történeteket.

Ezért Sztilszke barlangjait érdemes külön kezelni — valós régészeti és természeti objektumokként, amelyek rendeltetése az egyes korszakokban változhatott. Az egész föld alatti városról szóló történetet pedig célszerű inkább egy szép rejtélyként értelmezni, amely egyelőre nem rendelkezik elegendő régészeti bizonyítékkal.

Az Aranykapu, a Fehér út és a város pusztulásának legendája

Sztilszkében még valami különleges is fennmaradt — a környék egyes részeinek régi elnevezései. Az „Aranykapu”, a „Fehér út”, a „Fejedelmi kút”, a „Kamrarét” és más mikrotoponimák nemzedékről nemzedékre öröklődtek a helyiek körében, és fontos támpontokat jelentettek a kutatóknak.

Különösen ismert az ősi város pusztulásáról szóló monda. A legenda szerint a bevehetetlen fővárost sokáig nem tudták erővel elfoglalni. A támadók ezért cselhez folyamodtak: éjszaka égő fáklyákkal úgy tettek, mintha visszavonulnának, a lakók pedig azt hitték, hogy elmúlt a veszély. Amikor kinyitották a kapukat, a lesben maradt harcosok behatoltak a városba és felgyújtották azt. A város pusztulása után a túlélők állítólag lejjebb, a Kolodnyica völgyébe költöztek, ahol később kialakult a mai Sztilszke.

Ez kiváló történet egy idegenvezetéshez, de a régészeti adatok egyelőre nem teszik lehetővé, hogy a város pusztulását ilyen részletességgel rekonstruáljuk. A monda inkább azt mutatja meg, hogyan próbálta a helyi lakosság évszázadokon át megmagyarázni a fennsíkon található hatalmas erődítések eredetét és a mai település kialakulását.

Mit mondhatunk biztosan Sztilszkéről?

Ha elhagyjuk az összes látványos túlzást, Sztilszke akkor is rendkívüli régészeti emlékhely marad. Több olyan tény is van, amelyet a régészeti kutatások jóval megbízhatóbban alátámasztanak:

• a fennsíkon valóban létezett egy nagy kora középkori megerősített központ;
• megerősített területének nagysága körülbelül 250 hektár volt;
• a védelmi vonalak teljes hossza megközelítette a 10 kilométert;
• a településhez belső erődített rész, megerősített előváros és környező települések tartoztak;
• a sáncokon rönkszerkezetű fa védőfalak álltak;
• a területen lakó-, gazdasági, kézműves és védelmi létesítményeket tártak fel;
• a komplexum legnagyobb virágkora hozzávetőleg a 9–10. századra és a 11. század elejére tehető;
• Sztilszke a Felső-Dnyeszter-vidék azon régészeti emlékei közé tartozik, amelyeket a kutatók a kárpáti horvátokkal hoznak összefüggésbe.

Már ennyi is elegendő ahhoz, hogy Sztilszkének ne legyen szüksége kitalált szenzációkra. Valóban egy hatalmas kora középkori központtal állunk szemben, amelynek története még messze nincs teljesen feltárva. Lehetséges, hogy a jövőbeli ásatások választ adnak majd néhány vitatott kérdésre — de az is lehet, hogy még több új kérdést vetnek fel.

És talán éppen ez a legérdekesebb Sztilszkében: továbbra is lehet vitatkozni azon, vajon főváros volt-e, lehet becsülni lakóinak számát és keresni a föld alatti járatok nyomait, de magának a városnak már nincs szüksége legendákra ahhoz, hogy lenyűgözzön. Tíz kilométernyi ősi erődítés a Lviv megyei dombok között önmagában is bőven elegendő ok arra, hogy ezt a helyet saját szemünkkel lássuk.

A Lviv megyei dombok között fekvő ősi város nem olyan régészeti helyszín, ahol elég átlépni egy kapun, és máris egy palota romjai, erődfalak vagy régi házak maradványai tárulnak elénk. Az egykori építmények többsége fából készült, ezért már régen eltűnt, ami pedig több mint ezer évet túlélt, ma elsősorban magában a domborzatban olvasható: a földsáncokban, árkokban, régi átjárókban, fennsíkokon és régészeti területeken. Ezért Sztilszkét kissé másképp érdemes felfedezni. Itt nem elég egyszerűen nézelődni, hanem el is kell képzelni, mi állhatott ezen a helyen a 9–10. században. És amikor tudjuk, hogy egy ma hétköznapinak tűnő dombon egykor fa védőfal állt, a földsánc megszakítása pedig egy városkapu helyét jelölte, a táj hirtelen egészen más arcát mutatja.

Természetesen több mint ezer év eróziója jelentősen megváltoztatta a város egykori képét: a sáncok alacsonyabbá váltak, az árkok fokozatosan feltöltődtek, az erődítések egy részét pedig benőtte az erdő. A védelmi vonalak azonban a terepen még ma is jól követhetők. Különösen érdekes úgy szemlélni őket, hogy tudjuk: a mai földtöltés csupán az egykori védelmi rendszer alapját képezte. Gerincén rönkszerkezetű fa védőfal állt, előtte pedig mély árok húzódott.

Éppen ezeknek az erődítéseknek a léptéke segít a legjobban érzékelni Sztilszke valódi méreteit. Még ha magából a városból szinte semmi sem maradt fenn a föld felszínén, a mintegy tíz kilométer hosszú védelmi rendszer meglehetősen meggyőzően mutatja, hogy korántsem egy kis településsel állunk szemben.

A belső erőd és az ősi bejárat — az egykori Sztilszke szíve

A város központi és legjobban védett része a belső erőd volt — egy fejedelmi erődítmény, amely a fennsík uralkodó magaslatán helyezkedett el. Területe megközelítőleg 300 × 500 méter volt, és csaknem 100 méterrel emelkedett a Kolodnyica folyó völgye fölé. A belső erődöt hatalmas földsánc vette körül, amelyet fa védelmi szerkezetek erősítettek. Valószínűleg itt helyezkedett el a város közigazgatási központja és legjobban védett része. Ma már sem palotát, sem fejedelmi tornyot nem láthatunk itt, a fennsík magas fekvése azonban jól érzékelteti a helyszínválasztás logikáját: innen ellenőrizni lehetett a környező völgyeket és az erődítésekhez vezető megközelítési útvonalakat.

A turista számára ez az egész útvonal egyik legfontosabb pontja. Itt különösen jól érzékelhető a természetes domborzat és a védelem közötti kapcsolat: az egykori építők nem megváltoztatni próbálták a terepet, hanem a dombokat, meredek lejtőket és a magaslatokat magának az erődnek a részeként használták fel.

A belső erőd védelmi rendszerében a régészek három egykori átjárót azonosítottak — keletről, nyugatról és délről. A déli bejáratot a helyi hagyomány „Aranykapu” néven őrizte meg. Maguk a kapuk természetesen már nem maradtak fenn. A régészeti kutatások során azonban egy kapu fölötti építmény, feltehetően védőtorony nyomait tárták fel. Így az az elnevezés, amely sokáig pusztán helyi mondának tűnhetett, valós régészeti összefüggést kapott.

Ez jól példázza, milyen szerepet játszanak Sztilszkében a régi helynevek. Előfordult, hogy egy nemzedékeken át továbbadott elnevezés pontosan oda vezette a régészeket, ahol a föld alatt egy ősi építmény nyomai rejtőztek.

„Fehér út” — az út, amelyen egykor beléptek a városba

A földvár másik fontos része a „Fehér út” nevet viseli. Itt vezetett az egyik ősi út a megerősített városba. Az ásatások során a régészek mészkőből, homokkőből és folyami kavicsból kialakított kőburkolatot tártak fel. Az út fölött egykor kaputorony állt, amelynek alapmaradványai ma is erről tanúskodnak. Ezen a területen kerámiatöredékeket, vastárgyakat, valamint lovas- és lószerszámok darabjait is megtalálták.

Az egykori város elképzelése szempontjából a Fehér út különösen érdekes: arra emlékeztet, hogy Sztilszke nem csupán földsáncokból és fa falakból állt. A városba kiépített utak vezettek, kapuk és ellenőrzött átjárók működtek, valamint rendelkezésre állt mindaz az infrastruktúra, amelyre egy nagy megerősített központnak szüksége volt.

A Fejedelmi kút és az arany bölcső legendája

A belső erőd északi részén, annak egyik legmagasabb pontján található a „Fejedelmi kút” néven ismert terület. Ehhez kapcsolódik az egyik legismertebb helyi legenda. A monda szerint, amikor ellenség közeledett a városhoz, a fejedelemasszony állítólag a kútba dobta gyermeke arany bölcsőjét, hogy a kincs ne kerülhessen a támadók kezére. Az arany bölcső létezésére természetesen nincs régészeti bizonyíték, maga a helynév azonban fennmaradt, és Sztilszke történelmi emlékezetének részévé vált.

Az ilyen legendákat nem érdemes szó szerint értelmezni, de teljesen elvetni sem lenne helyes őket. Sztilszkében a helyi elnevezések több alkalommal is segítették a kutatókat a földvár fontos részeinek azonosításában, ezért a szájhagyomány maga is a lelőhely történetének részévé vált.

Hol éltek és dolgoztak Sztilszke lakói?

A belső erődön kívül egy nagy megerősített előváros terült el. Itt élt és dolgozott a lakosság jelentős része: kézművesek, földművesek és az egykori központ más lakói. A földvár keleti részén a régészek több mint harminc objektumot tártak fel — felszíni és földbe mélyített lakóépületek, gazdasági építmények, pincék és műhelyek maradványait. Egyes lakóhelyeken kőből épített kemencék is fennmaradtak, környezetükben pedig 9–10. századi kerámiát, késeket, sarlókat, vödöralkatrészeket, malomköveket és más hétköznapi használati tárgyakat találtak.

Különösen érdekes leletnek számított egy 10. század elejére keltezett vasolvasztó komplexum. Területén a mocsári vasérc előkészítésére, faszénégetésre és mészkő aprítására szolgáló helyeket, valamint magát az olvasztókemencével felszerelt műhelyt is azonosították. Ez már lehetővé teszi, hogy Sztilszkét ne csupán erődként, hanem élő városként képzeljük el, ahol dolgoztak, tárgyakat készítettek, ételt főztek és különféle mesterségeket űztek.

E régészeti objektumok többsége ma nem úgy néz ki, mint egy kész szabadtéri múzeum. Egy részüket a feltárások után konzerválták, mások ismét föld alá kerültek. Éppen ezért ezen a területen különösen hasznos lehet egy idegenvezető: magyarázat nélkül könnyen átsétálhatunk egy egykori műhely helyén úgy, hogy észre sem vesszük — éppen ezer év történelmén léptünk át.

Sztilszkét nem egyetlen műemlékként, hanem egy egész történelmi tájként érdemes felfedezni

Az első látogatás során a legnagyobb hiba az, ha Sztilszkében egyetlen fő látványosságot keresünk, amely előtt kötelező lefényképezkedni, majd kipipálni, hogy „láttuk”. Ilyen hely itt egyszerűen nincs. A legfontosabb emlék maga a történelmi táj: a belső erőd fennsíkja, a hosszú földsáncok, a város egykori bejáratai, a Kolodnyica völgye, a régi elnevezéseket őrző területek és a környék több tucat régészeti lelőhelye. Csak együtt érzékeltetik igazán az egykori település léptékét.

Éppen ezért Sztilszke fokozatosan tárul fel egy séta során. Először csak egy dombot látunk. Aztán megtudjuk, hogy valójában földsáncról van szó. Később kiderül, hogy egykor fa védőfal állt rajta, mellette árok húzódott, néhány száz méterrel távolabb pedig városkapu vezetett be a településre. Egy idő után pedig a hétköznapinak tűnő kárpáti erdő már egyáltalán nem hat hétköznapinak. A barlangok, sziklakomplexumok, a Dirjavec-kő, valamint a Dubrovában és Ilivben található rejtélyes objektumok pedig már Sztilszke történetének egy külön fejezetét alkotják. Olyan érdekesek és sokrétűek, hogy önálló részt érdemelnek.

Ha a földsáncok Sztilszke méreteinek elképzelésében segítenek, akkor a barlangok és sziklakomplexumok egészen más hangulatot adnak ennek a vidéknek. A sziklába vájt helyiségek, fülkék, lépcsőfokok, ismeretlen rendeltetésű nyílások és a bükkös erdő közepén fekvő hatalmas sziklatömbök könnyen életre hívják a pogány papokról, titkos templomokról és föld alatti szentélyekről szóló történeteket.

És éppen itt kell különösen óvatosnak lenni. Sztilszke környékén valóban léteznek ember által kialakított barlangok és régészeti objektumok, ám korukat és eredeti rendeltetésüket korántsem sikerült minden esetben pontosan meghatározni. Néhány olyan értelmezést, amely még néhány évtizeddel ezelőtt meggyőzőnek tűnt, a mai kutatások már felülvizsgálatra késztetnek.

Ezért Sztilszke sziklakomplexumainak felfedezése nem annyira kész válaszokat kínáló kirándulás, mint inkább betekintés a régészet folyamatába. Könnyen előfordulhat, hogy egy „pogány szentélyről” a következő ásatások során kiderül: valójában egy védelmi létesítmény maradványa, míg egy barlang, amelyet egy turisztikai útikönyv templomként mutatott be, valójában több különböző történelmi korszakban is használatban volt.

A rezervátum egyik legérdekesebb helyszíne az Ilivi földvár, Iliv falu délkeleti peremén. Egy sokatmondó nevű, „Barlang” elnevezésű területen fekszik, az Ilovec folyó völgye fölé magasodó, fokozatosan elkeskenyedő fennsíkon. A földvár természetes módon jól védett területen helyezkedik el: a plató több oldalról meredek lejtőkkel szakad le, amelyek helyenként függőleges mészkő- és homokkősziklákká alakulnak. Éppen ezekben a sziklafalakban, a földvár területe alatt található három ember által kialakított barlang.

Az egyiknek a kamrája körülbelül 3 × 3 méteres, magassága pedig mintegy 2 méter. A sziklán jól láthatók az emberi, tudatos megmunkálás nyomai is. A rezervátum hivatalos leírása a barlang formáját a női méh képével hozza összefüggésbe, és feltételezi, hogy egykor kultikus jelentősége lehetett, később pedig keresztény remeteszerzetesek használhatták. A későbbi keresztény használat egyik érveként például olyan fülkéket említenek, amelyek ikonok elhelyezésére szolgálhattak. A barlang kialakításának pontos idejét azonban mindmáig nem sikerült meghatározni. Ez alapvető jelentőségű részlet. Önmagában az, hogy egy ember által kialakított barlang található egy kora középkori földvár közelében, még nem bizonyítja, hogy azt éppen a fehér horvátok vájták ki, vagy hogy eredetileg pogány templomként szolgált.

Az ilivi „szentély”, amelyről kiderülhetett, hogy valójában torony volt

Hogy milyen gyorsan változhatnak a régészeti értelmezések, azt kiválóan mutatják az Ilivi földvár legújabb kutatásai. Már az 1987-es ásatások során is megvizsgáltak a védősánc belső oldalán egy szokatlan, kőszerkezeteket rejtő földhalmot. Akkor az objektumot pogány szentélyként értelmezték, és ez a változat hosszú éveken át visszatért a tudományos-ismeretterjesztő és turisztikai kiadványokban.

A régészek a 21. században tértek vissza ehhez a helyszínhez. A 2026 augusztusában végzett kutatások során a szerkezetet már jóval teljesebben sikerült feltárni. A körülbelül egy méter vastag feltöltés alatt egy U alakú kőépítményt találtak, amely mintegy 7 méter hosszú és 3,5–4 méter széles volt. Közvetlenül a védősánc alapjához csatlakozott, mellette pedig erősen megégett fatörzsek és deszkák maradványai kerültek elő. Az eredmények megvitatása után a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy itt nagy valószínűséggel nem kultikus építmény, hanem kőalapra emelt fatorony állhatott, amely a földvár védelmi rendszerének részét képezte.

Ez nagyon szemléletes példa. A régészet ritkán működik úgy, hogy „egyszer megtaláltuk — és onnantól mindent végleg megértettünk”. Az újabb ásatások teljesen megváltoztathatják egy objektum értelmezését. Ezért a „szentély” szó, amely évtizedeken át egyik turisztikai oldalról a másikra vándorol, néha bizony egy nagy csillagot és részletes magyarázatot érdemelne a lap alján.

A dubrovai „Dirjavec” kő

A rezervátum egy másik könnyen felismerhető helyszíne Dubrova falu közelében található. Ez egy hatalmas sziklaalakzat, amelyet „Dirjavec” kő néven ismernek — különböző kiadványokban más írásmóddal is találkozhatunk. Nevét a kő jellegzetes nyílásáról kapta. A turisztikai leírásokban romantikusabb elnevezések is előfordulnak, például „Asztalkő” vagy akár „Naptemplom”. A közelben sziklakibúvások és a kőzetbe vájt helyiségek találhatók, ami csak tovább erősíti a hely titokzatos hangulatát.

A „Dirjavec” kőhöz ősi rítusokat és kereszténység előtti hiedelmeket is kapcsolnak, magát a sziklát pedig gyakran pogány áldozóhelyként emlegetik. Itt azonban ismét fontos különválasztani a látványos turisztikai értelmezést a bizonyított régészeti tényektől. A kő konkrét kultikus rendeltetését egyelőre nehéz megbízhatóan igazolni, a népszerű „Naptemplom” elnevezést pedig nem szabad hivatalos régészeti besorolásként értelmezni.

A turisták számára ettől a hely még egyáltalán nem válik kevésbé érdekessé. A régi bükkös közepén álló hatalmas, különös nyílással rendelkező szikla legenda nélkül is kellően látványos. Ha pedig hozzátesszük azoknak a településeknek a történetét, amelyek több mint ezer évvel ezelőtt léteztek ezen a vidéken, a hangulat magától megszületik — anélkül, hogy fáklyás pogány papokat kellene elképzelnünk.

A barlangoknak több „életük” is lehetett

Van még egy oka annak, miért olyan nehéz meghatározni a barlangok eredeti rendeltetését. Az emberek ugyanazt a kőkamrát akár évszázadokon át is használhatták, és minden nemzedék a saját igényeihez igazíthatta. Egy barlang kezdetben szolgálhatott gazdasági helyiségként, később raktárként, elvonulásra alkalmas helyként, majd évszázadokkal később akár pincévé is válhatott a helyiek számára. Más barlangok háborúk idején menedékként működhettek, vagy a védelmi rendszer részét képezhették.

A kutatók olyan eseteket is dokumentáltak, amikor a helyiek a közelebbi múltban régi barlangokat élelmiszerek és zöldségek tárolására használtak. Ezért egy objektum mai formája nem mindig árulja el egyértelműen, milyen célból hozták létre eredetileg.

Miért érdemes a barlangkomplexumokat legendák nélkül is megnézni?

A legérdekesebb az, hogy mindezek a tudományos viták egyáltalán nem rontják a turisztikai élményt. Inkább éppen ellenkezőleg. Sokkal izgalmasabb egy barlang bejáratánál állni, és tudni, hogy olyan objektum van előttünk, amelynek rendeltetéséről a kutatók mindmáig vitatkoznak, mint egyszerűen elolvasni egy kész táblát: „pogány templom, 9. század” — és többé semmin sem gondolkodni.

Ráadásul a sziklakomplexumok a rezervátum hatalmas területének különböző részein találhatók. Iliv, Dubrova, Mikolajiv és maga Sztilszke nem egyetlen turisztikai látványosságot alkotnak, hanem különböző korszakok emlékeinek egész hálózatát. Ezért a legjobb idegenvezetővel, vagy legalább jól előkészített útvonal alapján bejárni őket. A barlangok egy része erdőben vagy lejtőkön található, bizonyos objektumok jelentősége pedig magyarázat nélkül egyáltalán nem nyilvánvaló.

És talán éppen itt mutatja meg Sztilszke ismét a valódi karakterét. Makacsul nem akar olyan történelmi emlékhely lenni, ahol minden kérdésre már előre megírták a választ. Éppen ellenkezőleg — minél többet tudunk meg róla, annál több új kérdés merül fel. Egy több mint ezeréves hely esetében pedig ez, valljuk be, kifejezetten jó módja annak, hogy továbbra is érdekes maradjon.

A Szt ilszkei földvár meglátogatása némileg eltér egy vár vagy múzeum felkeresésétől, ahol elég egyetlen címre megérkezni, jegyet váltani és végigjárni a kijelölt útvonalat. A rezervátum területe nagy, emlékhelyei pedig nemcsak Szt ilszkében, hanem Dubrova, Iliv és Mikolajiv irányában is megtalálhatók. Ezért az utazás előtt érdemes legalább nagyjából eldönteni, pontosan mit szeretnénk megnézni.

Ha először járunk Szt ilszkében, a legjobb magával a földvárral, a belső erőddel és a védősáncokkal kezdeni, majd ha marad idő, továbbindulni a szikla- és barlangkomplexumok felé. Két óra alatt mindent megpróbálni megnézni körülbelül olyan, mintha tíz perccel zárás előtt lépnénk be egy nagy múzeumba, majd utána megpróbálnánk meggyőzni magunkat arról, hogy alaposan megismertük a teljes kiállítást.

Érdemes-e idegenvezetést foglalni a Szt ilszkei földvárhoz?

Első látogatás alkalmával egyértelműen azt javasolnám, hogy vegyünk igénybe idegenvezetőt. Nem azért, mert önállóan lehetetlen bejárni a területet, hanem magának a lelőhelynek a sajátosságai miatt. Szinte egyáltalán nem maradtak fenn kőfalak vagy tornyok, ezért magyarázat nélkül a legfontosabb objektumok egy része egyszerű dombnak, erdei útnak vagy hosszú földtöltésnek tűnhet.

Az idegenvezető megmutatja, hol húzódtak a védősáncok, hol helyezkedett el a belső erőd, hogyan néztek ki az egykori városbejáratok, mit tártak fel a régészek az egyes területeken, valamint mely helyi történetek rendelkeznek tudományos alappal, és melyek maradnak továbbra is legendák. Ezután a tájat szó szerint egészen másképp kezdjük „olvasni”.

A rezervátum ma is szervez vezetett túrákat. 2026-ban továbbra is tartottak „Fehér Horvátország ösvényein” elnevezésű tematikus kirándulásokat, valamint programokat iskolások, katonák és más látogatók számára. Az idegenvezetés időpontját előzetesen közvetlenül az idegenvezetővel lehet egyeztetni.

Hogyan juthatunk el autóval Lvivből a Szt ilszkei földvárhoz?

Lvivből Szt ilszkéig az indulási ponttól és a választott útvonaltól függően körülbelül 40–50 kilométer az út. A legkényelmesebb az M-06 / E471 Kijev–Csap főúton haladni Mikolajiv irányába. Mikolajiv előtt Trosztyanec felé kell letérni, majd innen továbbhaladni Szt ilszke irányába. Az út nagy része egyszerűen járható, de közvetlenül a régészeti helyszínek közelében az aszfalt nagyjából ott ér véget, ahol egy városi autó kedve is ahhoz, hogy terepjárónak képzelje magát.

A falu központi részéig hagyományos személyautóval gond nélkül el lehet jutni. Az egyes sáncokhoz, sziklakomplexumokhoz vagy erdei helyszínekhez azonban jobb gyalog folytatni az utat, és nem megpróbálni minden egyes régészeti ponthoz autóval közvetlenül odahajtani.

Hogyan juthatunk el Szt ilszkébe tömegközlekedéssel?

Saját autó nélkül is lehetséges az utazás, de valamivel több tervezést igényel. A legkényelmesebb először Lvivből Mikolajivba vagy Trosztyanecbe eljutni, majd onnan helyi közlekedéssel vagy taxival továbbmenni Szt ilszkébe. A regionális buszjáratok menetrendje változhat, ezért a turisztikai oldalakon szereplő régi ajánlásokat és konkrét indulási időpontokat nem érdemes ellenőrzés nélkül használni. Ez különösen a visszaút szempontjából fontos: este a kisebb falvakban jóval ritkább lehet a közlekedés.

Ha kisebb társasággal utazunk, praktikus megoldás lehet taxit fogadni Mikolajivban, vagy előre transzfert szervezni. Ez nagyobb szabadságot is ad, ha Szt ilszke után Dubrovát vagy Ilivet is szeretnénk felkeresni.

Miért nem érdemes sietve bejárni Szt ilszkét?

A Szt ilszkei földvár nem azok közé a műemlékek közé tartozik, amelyek egyetlen hatalmas építménnyel lenyűgözik a látogatót. Az igazi ereje abban rejlik, hogy fokozatosan kezdjük megérteni a méreteit. Először meglátunk egy sáncot, majd megtudjuk, hogy a védelmi vonalak teljes hossza mintegy tíz kilométer volt; egy fennsíkot látunk, és csak a magyarázat után tudatosul bennünk, hogy valójában az egykori belső erőd területén állunk. Ezért az utazás legjobb módja az, ha nem a lehető legtöbb helyszínt akarjuk kipipálni, hanem időt adunk magunknak arra, hogy megértsük a helyet. Érdemes idegenvezetést foglalni, az útvonal egy részét gyalog bejárni, több magaslatról is szemügyre venni a földvárat, és csak ezután továbbindulni a barlangok vagy Dubrova felé.

Szt ilszkének ugyanis van egy érdekes sajátossága: amikor megérkezünk, először az ősi várost keressük a dombok között. Néhány óra múlva pedig rájövünk, hogy mindvégig közvetlenül rajta jártunk.

A Sztilszkei gorodiscsé aligha nyűgözi le a turistát abban a pillanatban, amikor kiszáll az autóból. Itt nincsen hatalmas kőkapu, megmaradt torony vagy fal, amely mellett azonnal nyilvánvaló lenne: íme, a fő látnivaló. Az ősi város szinte teljesen visszatért a földbe, a természet pedig ezer év alatt gondosan álcázta mindazt, ami megmaradt belőle. Ám elég egy kicsit továbbmenni, megpillantani a földsáncot, és megtudni, hogy egykor fából készült védőfal állt rajta. Felmenni a fennsíkra, és felismerni, hogy egy ősi fellegvár területe terül el önök előtt. Végigjárni a Fehér utat, hallani az Aranykapuról, betekinteni a barlangokba, megcsodálni Dubrova szikláit — és lassan a hétköznapi táj egészen más képpé kezd összeállni.

Éppen ezért érdemes ide elutazni. Nem azért, hogy lefényképezzenek egy szép épületet, majd húsz perc múlva kipipálják, hogy «megtekintve», hanem hogy megpróbálják elképzelni a várost, amely már nem létezik. Egy várost utakkal, erődítésekkel, lakóházakkal, kézművesműhelyekkel és emberekkel, akik több mint ezer évvel ezelőtt ugyanerről a dombról néztek le ugyanarra a völgyre.

Sztilszke körül még mindig számos kérdés maradt megválaszolatlanul. Vajon a Fehér Horvátország fővárosa volt? Hányan éltek itt valójában? Mi lehetett az egyes barlangok és sziklaalakzatok rendeltetése? Hol húzódik a határ a régészeti tény, a tudományos hipotézis és a helyiek által nemzedékeken át továbbadott legenda között? És talán nem is baj, hogy nem mindenre van válasz. Mert éppen ez a kimondatlanság teszi Sztilszkét élővé. A régészek folytatják a kutatásokat, a régi elméleteket felülvizsgálják, új objektumokra bukkannak, és ami tegnap még szentélynek számított, arról holnap kiderülhet, hogy egy védőtorony része. Itt a történelem nem merevedett bele a múzeumi kiállítási tárgy alatti végleges feliratba — ma is formálódik.

Ezért a Lviv megyében található Sztilszkei gorodiscsé akkor is megér egy kirándulást, ha lemondunk «Európa legnagyobb városa» hangzatos címéről vagy a fehér horvátok vitathatatlan «fővárosáról». A mintegy tíz kilométernyi ősi erődítés, a település hatalmas területe, a régészeti leletek, a barlangok és a sziklakomplexumok önmagukban is eleget mondanak. A legérdekesebb érzés pedig valahol a séta végén érkezik. Eleinte úgy tűnik, hogy azért jöttek, hogy az erdő és a dombok között a város nyomait keressék. Aztán hirtelen megértik: ez idő alatt nem Sztilszkét keresték — egyszerűen csak az ősi utcáin jártak.